Óriási Pásztor Anna fan vagyok, talán őt előbb szerettem meg, mint az Anna and the Barbiest, amit mostanra már ugyanúgy imádok. Amikor láttam, hogy a Madách Színházban lépnek fel egy akusztikus koncerttel nem volt kérdés, hogy ott a helyünk apával. Ez egy szuper lehetőség egy kis romantikus „mi-időre”. Amire ha őszinték akarunk lenni, egy normál Anna and the Barbies buli azért nem éppen alkalmas :) . Ekkor még nem sejtettem, hogy talán egy életre szóló élményben lesz részem.
Foto: Anna and the Barbies, Fehér Andrea
Mert tényleg minden túlzás nélkül úgy jöttem ki az előadásról, hogy van fény az alagút végén. Hogy van még jó ebben a világban és igenis itt a bizonyíték, - és előre elnézést a kifejezésért - hogy nem csak az Insta-picsáké a jövő. Nem leszek álszent, én is vagyis a blog fent van az Instagramon és a Facebookon is posztolok magamról. És igen, ha elmegyek valahová, azon jár az eszem, melyik pillanatból lenne jó bejegyzés. Igen, használok filtereket és kiválasztom a legelőnyösebb képet a sok közül. Mert mindenki ezt teszi, de miért is akarok olyan lenni, mint mindenki?! Ha őszinte akarok lenni, valójában utálom ezt csinálni. Képtelen vagyok akár negyed órán keresztül is pózolgatni egy jó, mit jó, TÖKÉLETES fotóért, ha lehet gyorsan és sutyiban csinálom a képeim. Lehet, hogy ezért soha nem is leszek, vagyis a blog elég menő és sikeres, de én még egy analóg korban nőttem fel és szocializálódtam és egyszerűen nem tud átállni a szoftverem. A világ viszont azt sugallja, hogy ha nem leszek képes frissíteni akkor elbukom. Ez a nyomás és az általa generált állandó belső feszültség pedig egyre inkább boldogtalanabbá tesz. Sőt azt látom, hogy mindenki meg akar felelni egy olyan világnak, ami nem is létezik, ez pedig lehetetlen. Ezért pedig egyre elégedetlenebbnek és sikertelenebbnek érezzük magunkat.
Aztán elmész egy koncertre, ahol egy 40 plusszos nő, egy szál mikrofonnal kiül a színpadra és olyan érzelmeket, gondolatokat oszt meg és közvetít, hogy rájössz, hogy kit érdekel ez a sok kamu szarság. Amikor itt filterek, pózok és minden egyéb hazugság nélkül lehet valami ennyire valódi és ennek ellenére tökéletes. És azt érzed abban a közel két órában, hogy a libabőr, a nevetés és a könnyek felváltva járják át minden porcikád. És nem csak a tiéd, a melletted ülő huszonéves lányokét is.
Persze ha valakin, Pásztor Annán lehet fogást találni, az ősanyáknak és bionőknek de én örülök, hogy ilyen. Mert úgy jöttem ki az előadásról, hogy végre nem akartam sem fiatalabb, sem szebb, sem vékonyabb, sem jobb, sem több lenni. Azt éreztem, hogy tökjó minden úgy, ahogy van és nem kell, hogy arról szóljon az élet, hogy mindig meg akarjunk felelni. Valaminek, ami ráadásul nem is létezik.
Szóval köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk nőknek és anyáknak! Bárcsak több ilyen inger érne a hétköznapokban, mint szétfilterezett és tökéletesen beállított Insta kép, jobb hely lenne ez a világ…
